Adásban néha megemlítjük, hogy minden rádióban van az ott dolgozók között egyfajta hierarchia. Ez nem azonos azzal a pontosan definiálható hierarchiával, ami egy átlagos munkahelyen van, ahol mindenki tudja jó eséllyel, hogy ki a főnöke és ki nem. A rádiós piramis másképpen fest, úgy is mondhatnám, hogy olyan ez, mint egy farkasfalka.

Mi már több rádióban is előfordultunk, így a piramis tetejére kerülésünk kidolgozott alapokon nyugszik. Gondolom sejthető, hogy az első 3-4 adás alatt meghúzzuk magunkat, feltérképezzük a terepet. Igyekszünk jólnevelt, kedves okos hülyegyerekeknek tűnni, hogy aztán egy csapásra megváltozzon minden.
Amikor kimutatjuk a fogunk fehérjét, azt szó szerint megtesszük. Úgy kell ezt érteni, ahogy leírtam, egyszercsak minden átmenet nélkül vicsorogva érkezünk adásba, és akkor már a jólneveltség minden álcája lehullott rólunk. Többé nem csorog könny hazug szemünkből, ha egy kollegina a kiskutyájáról beszél, többé nem dicsérjük fennhangon a helyet ahol vagyunk, és a többi kollegát. Nem-nem. Innentől minden törekvésünk saját hegemóniánk megszerzésére és megtartására irányul.

Kezdetben jogot formálunk minden földi jóra, amit fellelünk a stúdióban, hiszen ez így demokratikus. Aztán megkergetünk minden kollegát, aki ezzel nem ért egyet; hangosan űzzük-hajtjuk őket a folyosókon, kifáradásig. A fentieket, mondanom sem kell, úgy hajtjuk végre, hogy a főszerkesztőnő ne tudjon róla. Az ő szemében mi továbbra is a vicces, ártalmatlan 3 srác vagyunk, és gondoskodunk is arról, hogy ez így maradjon. (Ha most a főszerkesztőnő olvassa a cikket, egyrészt szeretném megemlíteni, hogy ő a legjobb vezető a világon, másrészt ha nagyon felháborító a tartalma, nem mi voltunk.)
Középtávon sikerül megteremtenünk annak a feltételeit, hogy ha pl. bármilyen ajándék érkezik a rádiónak, abból mi részesedjünk először, mi legyünk azok, akikre a leghamarabb gondolnak jutalomosztásnál, és egyáltalán, velünk azonosítsák az adót.

Ha új kollega jön a stábba, megfelelő fogadtatásban részesítjük. A folyosón, a kávézó-részlegen elbeszélgetünk vele, aztán verbálisan kettécsapjuk - véleményünk szerint csak így edződhet meg arra, hogy zöldsapkás rádiós váljon belőle.
Kegyetlennek tűnhet az élet a rádiókban, de nem az. Ne feledjétek: ez kell ahhoz, hogy minden kedden színvonalas, szórakoztató zenés magazinműsort tudjunk felszolgálni számotokra.